A 12 éves kislány, aki megtanított bátornak lenni.
12 éves voltam, felső tagozatos általános iskolás. Még szinte semmit nem tudtam a világról, mégis azt hittem, erős vagyok. Aztán egy nap hazafelé menet megállított valami. Sokan tudták, milyen útvonalon járok haza az iskolából, ezért nem volt meglepő, hogy pont ott láttam meg egy feliratot.
Rajta egy szó, és alatta a teljes nevem.
Ribanc. Lefagytam. Az agyam szinte leállt, elöntött a forróság, a szívem hevesen dobogott. Azt éreztem, mindjárt elájulok.
Akkor már tudtam mit jelent ez a szó, és azt is tudtam, hogy ez nem igaz. De 12 évesen egészen másképp éli meg az ember, amikor a nevét nyilvánosan megalázzák. Nem csak az bántott, amit leírtak, hanem az is, hogy mások is láthatták. És szinte azonnal megjelent bennem a félelem: Mi lesz ennek a következménye? Mi fog történni ez után?
Sejtettem, ki állhat mögötte. Egy nálam pár évvel idősebb lány, aki féltékeny volt. Azt is hallottam, hogy meg akar verni. Én pedig ott álltam egyedül, és próbáltam végiggondolni, mi történhet ezután.
Féltem. Nagyon féltem.
Aztán valami erősebb lett a félelemnél. Nem csináltam semmit. Nem követtem el semmit. Nincs mitől félnem. Ezt mantráztam magamban.
És megértettem, pontosan azt akarják, hogy féljek. Hogy más úton menjek haza. Hogy kisebb legyek, és elhiggyem, hogy ők erősebbek.
Úgyhogy átléptem rajta. Nem azért, mert nem fájt, és nem azért, mert nem féltem. Hanem mert eldöntöttem.
Este sírva feküdtem le. Dühös voltam és közben féltem is. Miért kaptam ezt a megalázottságot? De eldöntöttem, holnap is arra fogok menni. Kíváncsi voltam ott lesz- e még. Ott volt másnap is, és harmadnap is. Minden alkalommal a torkomban dobogott a szívem, amikor megláttam. Kicsit reménykedtem benne, hogy már nem lesz ott – de ott volt. De minden alkalommal átléptem rajta.
Az osztálytársaim figyelmeztettek, hogy nagyon mérges rám, hogy meg fog keresni. „Nem félsz?” kérdezték.
Dehogynem. Kurvára féltem.
Csak nem mutattam. Olyan határozottan mondtam, hogy „nem érdekel”, hogy elhitték.
A lány végül nem keresett meg. A megfélemlítés nem érte el a célját.
A feliratot elmosta egy zápor, amiért életemben először adtam HÁLÁT.
Sokáig ennyi volt nekem ez a történet. Egy gyerekkori dac, egy megfélemlítés és ,hogy sikerült megmutatnom nekik.
Most sok évvel később pedig van valami, amihez vissza tudok nyúlni.
Amikor néha előtör belőlem a kishitűség, eszembe jut az a 12 éves kislány.
És néha megkérdezem magamtól. Honnan szedte akkor azt az erőt?
Nem tudom. Tényleg nem tudom. Talán egyszerűen csak volt benne valami, amit akkor még nem tudott megnevezni.
De egy dolgot biztosan tudok. Inspirál és tanít engem.
Mert ha egyszer, 12 évesen képes voltam arra, hogy féljek, és mégis továbbmenjek, akkor képes leszek rá máskor is.
Felnőttként értettem meg, miért történt ez meg velem?. Nem másról szólt, mint a megfelelésről. Arról, hogy szeretnénk valakik lenni mások szemében. Csakhogy bármit is teszel, mindig lesz valaki, aki erősebbnek akar látszani nálad és fölényeskedni fog. A rivalizáció a Nőknél már gyerekkorban elkezdődik és felnőtt korukra ez csak fokozódik. Tudom. Átéltem. Többször is mint kellett volna. Szerelem, karrier, pozíció,hierarchia féltés. De ha kitartasz magad mellett, az igazad mellett nem tudnak legyőzni.
- Megtanultam nemet mondani.
- Megtanultam kimondani, amit szeretnék.
- Megtanultam, hogy számos nézőpont nem hozzám tartozik, hanem az egyénhez. Megtanultam nem hibáztatni magam, csak mert másnak más a véleménye, és ezt rád akarja tolni, hogy te kevesebbnek és kisebbnek érezd magad.
- Azt, hogy a szégyen, amit rám akartak kenni, sosem volt az enyém.
- Hogy az a kislány félt, és mégis magát választotta.
- És hogy ez nem egy egyszeri csoda volt, hanem valami, amit meg lehet tanulni, és újra lehet csinálni.
Ezt hívom ma ÖNBIZALOMNAK.
Nem azt, hogy sosem félsz, és nem azt, hogy mindig tudod, mi a helyes lépés.
Hanem hogy akkor is képes vagy magad mellett dönteni, amikor félsz.
Ezért született meg az ÖnbizalomÉpítő és az Önbizalom a Cselekvéshez Mesterkurzus.
Mert legtöbbször nem azért nem lépünk, mert nem tudjuk, mit akarunk – hanem mert félünk attól, mi lesz, ha tényleg megtesszük. Mit szólnak? Mi van, ha hibázom? Mi van, ha végre kiállok magamért?
Ilyenkor könnyű azt mondani: „majd lépek, ha magabiztosabb leszek.” Pedig fordítva működik. Előbb lépsz, aztán tapasztalod meg, hogy képes vagy rá és abból épül az önbizalom.
Lehet, hogy benned is ott van az a kislány vagy az a nő, aki egyszer már bátrabb volt, mint gondolta.
Nem tűnt el az önbizalmad. Csak emlékeztetned kell magad, hogy egyszer már megtetted.
És amit egyszer megtettél, azt meg tudod tenni újra.
ÖnbizalomÉpítőd, Brigi
