A szeretet alapfeltétele a létezésünknek. Már egészen kicsi korunktól kezdve vágyunk rá, keressük, kapaszkodunk belé.
Szeretjük a szerelmünket a családunkat, a barátainkat, a kutyánkat, a macskánkat, embertársainkat, és közben szinte észrevétlenül megszületik bennünk az igény: jó lenne, ha ők is viszont szeretnének minket.
Ha elfogadnának, választanának, fontosnak tartanának.

Ez az igény teljesen emberi. A kérdés inkább az, mihez kezdünk vele felnőttként?

A szeretet viszonzása nem automatikus. Nem jár alanyi jogon, és nem is mindig úgy érkezik, ahogy elképzeljük.
Az, hogy a másik mit érez irántunk, sok tényezőből áll össze: a saját múltjából, tapasztalataiból, félelmeiből, kötődési mintáiból. És abból is, amit mi adni tudunk, vagy éppen nem tudunk adni. 
Sokszor mégis megpróbáljuk kiérdemelni a szeretetet.
Alkalmazkodunk, csendben maradunk, amikor szólni kellene. Segítünk akkor is, amikor már elfáradtunk. Mosolygunk, miközben belül szorongunk. Mert azt hisszük ha elég jók vagyunk, akkor majd mindenki szeretni fog.

Itt jön az első nagy törés.
Mindenki soha nem fog szeretni minket. És ez nem kudarc, hanem törvényszerűség. Mások vagyunk, más értékekkel, más határokkal, más ritmussal. Lesznek, akikkel rezonálunk, és lesznek, akikkel nem. Ez nem minősít bennünket, csak különbséget jelez.

Amikor mégis mindenáron szerethetőek akarunk lenni, lassan elveszítjük önmagunkat.
Már nem azt kérdezzük: “Én mit érzek?”  Hanem azt: “Ő mit vár tőlem?”
És idővel egyre nehezebb megmondani, kik is vagyunk valójában.

A valódi, mély kapcsolatok nem abból születnek, hogy mindenkinek megfelelünk, hanem abból, hogy merünk önazonosak lenni. Kimondani, ami fontos. Felvállalni, ami fáj. Meghúzni a határainkat akkor is, ha félünk attól, hogy ezzel elveszítünk valakit.
Ellentmodásos módon éppen ez az őszinteség az, ami valódi szeretetet szül. Nem mindenkitől ,de azoktól, akik igazán számítanak.

Talán a legnagyobb kérdés nem az, hogy mások szeretnek-e minket, hanem az, hogy mi szeretjük-e magunkat?
Elfogadjuk-e azt, akik vagyunk akkor is, ha éppen nem vagyunk tökéletesek, erősek, vagy vidámak. Tudunk-e úgy magunkra nézni, mint egy szerethető emberre, nem csak akkor, ha mások visszaigazolják ezt.

Amikor az önszeretet hiányzik, a külvilágból próbáljuk pótolni. Amikor viszont jelen van, a szeretet nem koldulás lesz, hanem ajándék.
Adni és kapni egyaránt.

Zárásként

Igen, sokan szerettük volna (és talán ma is szeretnénk), hogy mindenki szeressen minket.
De az igazi fordulópont az, amikor felismerjük, hogy nem ez a cél.
A cél az, hogy önmagunk lehessünk, és megtaláljuk azokat az embereket, akik ebben a valóságunkban tudnak és akarnak kapcsolódni hozzánk.
Az igazi szeretet nem mennyiség kérdése, hanem a minőségé.

ÖnbizalomÉpítőd,
Nagyváradi Brigi